Blog

A  magyar  plakát  már  a  századforduló  előtt  önálló  művészeti  ággá nőtte  ki magát.  A  XIX.  század  derekán  még  csak  kávéházi  árlapokon,  nyomtatott hirdetményeken jelent meg a plakát őse. Hazánkban a múlt század közepétől maradtak fenn  olyan  „ősplakátok”,  mint  például  az  1840-ből  és  1842-ből  egy  német  nyelvű vándorbábjátékos plakátja, vagy az 1861-ben készült Nemzeti Színház Lammermoori Lucia operaplakátja és a Nemzeti Színház Alvajáró című operaelő adásának címlapja.

Ezek a korai „plakátkezdemények” még többnyire rézkarc technikával – aminek egyik tulajdonsága,  hogy  csak  kis  példányszámban  lehet  előállítására alkalmas  –  vagy nyomdai  úton,  egyszínnyomással  készültek.  Kevés  rajzi  elemet  tartalmaztak,  viszont annál  több  nyomtatott  betűs  felirat  szerepelt  rajtuk,  annak  érdekében,  hogy  minél meggyőzőbbek  legyenek.  Az  alkotók a  rábeszélés  minden,  ma  már  naivnak  ható eszközét bevetették a siker érdekében.

A  mai értelemben  vett  plakát  első  jellegzetes  típusai  a  XIX.  század  végén divatba jött kereskedelmi  falragaszok  voltak.  Ennek  oka  nemcsak  az  új  technika  (a  litográfia) térhódításának  köszönhető  volt,  hanem  az  országban  meginduló  kapitalizálódási folyamatnak  is.  Az  1867-es  kiegyezést  követően  fellendült  a  vállalkozási  kedv,  és elindult az iparosodás, új korszakot nyitván a főváros és az egész ország életében.

Hazánkban  az  Osztrák-Magyar  Monarchia  gazdaságpolitikájából  adódóan  a magyar ipar fejlődése hátráltatott volt. A lassúbb iparosodás és a kisebb kereskedelmi verseny szelleme a plakátok típusaiban és minőségében is kifejezésre jutott. Az  első  plakátok  -  a  jelentős  hazai  ipar  hiányában  –  az  élelmiszeriparral,  a szesziparral,  az  alapvető  fogyasztási  cikkekkel,  kulturális  eseményekkel  és  a szórakoztató  iparral  kapcsolatban  jelentek  meg.  Ezek  a  „gründolás”  korszakából származó első kereskedelmi plakátok még nem az előállított termékek, az egyes tárgyak eladására,  reklámozására  irányultak,  hanem  sokkal  inkább  az  iparágak,  a  cégek megalakulásáról adtak hírt. Többnyire ipartelepek látképével, alapítási évszámokkal, a nagyüzemi   termelés   folytonosságát   szemléltető   gépsorokkal   illusztrálták   a cégtulajdonos  nevét  és  vállalkozását.  Ezek  a  plakátok  a  színesnyomás  ellenére  sem képviselték a plakát lényegi tulajdonságát, vagyis a tömegekre ható szuggesztív hatást.

Az első litografált falragaszt Benczúr Gyula készítette 1885-ben és a millennium évében rendezett Országos Általános Kiállításra hívta fel a figyelmet – német nyelven. Ekkortájt a hazai plakátok nagyrészt a nyugat-európai szecesszió, a Jugendstil magyar változatai voltak.

A  millennium  közeledtével  egyre  szaporodtak  a  plakátok.  Az  ezredéves ünnepséghez  közeledvén  sora  jelentek  meg  plakátok,  amik  kereskedelmi  vállalatok árucikkeit, szórakoztató üzemek eseményeit, fürdőket, gyógyszereket reklámoztak. Az új grafikai, sokszorosító-ipari műfajt olyan nagyhírű és kiváló nyomdák vezették be, mint az Athenaeum, a Kosmos (későbbi nevén Globus), a Pallas (ma Kossuth nyomda) és a Légrády (későbbi Zrínyi Nyomda) nyomdák.  

1989-ban „A modern művészet” címmel megrendezték az első plakát kiállítást hazánkban, amelynek az Iparművészeti Múzeum adott otthont. Ezen a kiállításon olyanhíres kortárs plakátművészek alkotásait állították ki, mint Jules Chéret, Alfons Mucha, Henri  de  Toulouse-Lautrec  vagy  Théophile-Alexandre  Steinlen.  Ettől  kezdve  az Iparművészeti Társulat rendszeresen hirdetett plakátpályázatokat.   

A magyar plakátművészet valódi megteremtése Faragó Géza nevéhez fűződik. Plakátjain  jól  megfigyelhetőek  a  népies  szecesszió  jegyei  –  az 1910-es  Nemzetközi Kertészeti Jubiláris Kiállításra készített plakátján, amin ahol a magyaros jelleget egy népviseletbe öltözött leányfigura, illetve egy parasztruhás, fejkendős asszony alakja is látható.  

Márk Lajos nevéhez fűződik a női figura fontosságának megteremtése.   Ő   –   csakúgy,   mint   a   szecesszió plakátgrafikusainak  nagy  része  –  a  női  figurát  a  reklám nélkülözhetetlen  alkotóelemének tekintette.

A kor plakátjai még  nem  a  hétköznapiságukból  kiemelt  tárgyakat reklámozták, hanem a vásárlási szándék, a vásárlókedv felkeltésére törekedtek.
Faragó  Géza  teremtette  meg  a  magyar  plakátgrafikában  a közönséget  megragadó  „Blickfang”-  hatást.  A  plakát  újszerű szuggesztivitását  a  képi  ábrázolás  és  a  szokatlan,  meghökkentőnek vagy  szellemesnek  szánt  szöveg  összhangjával  teremtett  meg  (mint például a Gottschlig rumos plakátján).

A  századforduló  kereskedelmi  plakátjai  többnyire kedélyesen  mulattató  megoldásokkal  hatnak  a  nézőre.  Mint például a Pátria pótkávét hirdető plakáton, ahol is egy idős úrnak öltözött  kisfiú  egy  csésze  kávé  mellett  épp  olvassa  a  hirdetéstmiszerint: „Tehát való igaz és kétségtelen, hogy a valódi Pátria pótkávé a legjobb!” Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Brotnyik Sándor  már-már  legendássá  vált  Unicum plakátját sem, amit 1910 óta folyamatosan, a mai napig használnak, melyen a hirdetés tárgya  még  a  hajótöröttet  is  felvidítja.  A plakát megmosolyogtató humorával  még a kor reklámhagyományait is folytatja, de már előremutat a hirdetett tárgy  kihangsúlyozása,  a  szűkszavú,  koncentrált,  tárgyilagos, plasztikus megfogalmazás felé.  

A  századforduló  plakátjainak  harmonikus  kiegyensúlyozottsága  szoros kapcsolatban áll a millenniumot követő másfél évtized liberális légkörével és a korszak gyors eredményeivel. A békés időszakban, a „belle époque” korában Budapest a fényes körutak, az utcai villamosutak nagyvárosává nőtte ki magát. A kávéházak, a kabarék, a mozik új, és minden korábbival szemben nagyobb szórakozási lehetőséget teremtettek. A legszélesebb körű közönséget vonzotta a mozi, a korszak nagy találmánya. A városi élet  újdonsült  örömeit  kínáló  plakátokat  túláradó  vidámság,  lendületes  könnyedség jellemezte.  A  moziplakátok  híres  alkotója  Földes  Imre,  aki  humoros,  derűs  színeket használva  csábítja  be  a  járókelőt  a  filmszínházakba.  Földes  nevéhez  olyan  plakátok köthetőek, mint a Fekete gólya vagy a Conan Doyle ciklus.

Az Est, az akkori egyik legnépszerűbb napilap kiadója – ami a Pesti Naplót és a Magyarországot is megjelentette – volt az első cég, amely  tervszerű,  a  harmincas  évekig  folytatódó  reklámtevékenységet fejtett   ki.   Különös   figyelmet   fordítottak   a   fejcím   betűinek megformálására:   lendületes,   írott   betűkből   kialakított címe emblémaként került be a köztudatba, és mindmáig hatással van a sajtó tipográfiájára.

Az első világháború közeledtével és a forradalmi mozgalmak megerősödésének következtében a sajtótermékek új feladatkört vállaltak: a gyors és részletes hírközlés, az újonnan  indított  rendszeres  rovatok  a  tömegek  politikai  érdeklődésének  kielégítését szolgálták.  Az  egyes  lapok  saját  politikai  érdeklődésüknek  megfelelően  igyekeztek formálni  a  közvéleményt.  Az  1890-ben  megalakult  Magyarországi  Szociáldemokrata Párt  lapja,  a  Népszava, melynek plakátjait Bíró Mihály tervezte. Biró választási plakátjain a mozgósító felirat és a képi megjelenítés  összhangja  különböző  ötleteken  alapszik.  A művész   a   munkásosztály   erejét   a   központi   figura méretarányainak  megnövelésével  érzékelteti.  Bíró  Mihály  a szecesszió és naturalizmus formajegyeinek alkalmazásával, a méretarányok  deformálásával  és  a  társadalmi  típusok karikaturisztikus  megjelenítésével  nemcsak  aktuálisan  ható agitatív   plakátokat,   hanem   széles   körben   elterjedt szimbólumokat  tudott  teremteni.

Magyarországon  –  több  más  országgal  szemben,  ahol  a  háborús propaganda  legfőbb  témájává  a  toborzó  plakát  vált  –  elsősorban jótékony  célú rendezvényeket  vagy  karitatív  teendőket,  majd  egyre  inkább  háborús  gyűjtéseket  és hadikölcsönöket sürgettek.

Forrás: Méhes Zsuzsanna Ildikó: Üzenet a falakon; A művészeti plakát, mint kommunikációs eszköz (Budapest, 2007.)